„Ó mikor oszlik már a köd?
hol késik a vigasztaló?
Örvények és sziklák között
hogy ing a kis magyar hajó!

Nekem már sírni sem szabad,
talán összerezzenni sem
ha látom hogy a forgatag
elkapja egy-egy kedvesem.

És átkoznom sem a vihart
s kiáltanom borzadva hogy
csekély deszkánk talán kitart,
de drága vérünk színe fogy.”

Babits Mihály: Alkalmi vers (részlet)

 

Kedves Munkatársaim!

Húsvét ünnepét várjuk és tudjuk, ez az ünnep sem olyan lesz, mint amit életünk eddigi évtizedei alatt megszoktunk, amilyet várunk, amilyet szeretnénk. A világjárvány már második éve határozza meg mindennapjainkat, írja át az emberiség és a tudomány történetét, a honi egészségügy és benne kórházunk működését.

Fáradunk, hajszoltak vagyunk, pihenni, feltöltődni vágyunk és jelentős részben online térbe kényszerült életünkből, sok egyéb fontos dolog mellett, nagyon hiányoznak nemcsak a távollévő családtagok, a barátok, akikkel most nem tanácsos összejárni, de a megszokott pihenési lehetőségek is.

Unos-untig ismételt közhely, hogy ez mennyire megvisel mindannyiunkat, mennyire ránk telepszik, mennyire szabadulnánk már a pandémia béklyóiból.

De ki kell tartanunk. Nekünk kórházi dolgozóknak különösen!

A kitartáshoz erőt és példát adhatnak számunkra elődeink, hiszen nem ez az első nehéz időszak a megye településeinek életében, amit járvány okoz. Az 1783-ban, Bátaszéken kitört pestisjárvány, amely öt éven keresztül országosan szedte áldozatait, Szekszárd népét 1739 elejétől 1740 végéig kényszerítette vesztegzár alá. A város két évig el volt szigetelve a külvilágtól. Ebből a nézőpontból talán nem is vagyunk ma olyan rossz helyzetben.

 

Az akkori egészségügyi körülmények között az emberek csak a hit és imádság erejében bízhattak
és abban, hogy a közösségi összefogás, a rászorulók támogatása segít átvészelni a bajt. Ennek az időnek az emlékét és a járványt túlélőknek a kor szokása szerint kifejezett háláját őrzi a Béla király téren 1753-ban felállított Szentháromság-szobor. (Forrás: Dr. Töttős G.:Szekszárd mesélő útikönyv, fotó: tmkorhaz)

 

Tehát tekintsük pozitívan a körülményeket! Lehetnek, akik azt mondják, szívesen elcserélnék ezt a mostani húsvétot a tavalyira. Lehetnek, akik nagyon rossznak értékelik a körülöttünk zajló eseményeket. De mindig kiderülhet, hogy van még rosszabb is. Hogy ezt elkerüljük, abban nekünk, egészségügyi dolgozóknak fontos szerepe, feladata, elhivatottsága van.

És tesszük is a dolgunkat.

A mostani helyzetben kevesen láthatnak maguk előtt szép, gondtalan jövőt. Az ünnepre készülődő gondolatok is hamisan csengenének az üres frázisokká lett, megszokott jókívánságokkal. És mégis kívánni, várni, hinni és adni kell a jót! Egymásnak, a munkatársainknak, a betegeinknek, az értük aggódó hozzátartozóknak. Embert próbáló feladat, aminek nem könnyű mindig, egyformán kifogástalanul megfelelni. De az elmúlt hónapok történései bizonyítják, hogy akik itt dolgoznak törekszenek erre.

Intézményvezetőként sokat jelent nekem az a tudat, hogy számíthatok a munkatársaimra. Hogy együtt kitartunk, az egyre nehezedő terhek közepette is. Sokszor elmondtam már, de ismét megteszem: köszönöm a helytállását minden kórházi dolgozónak! Szeretném, ha személyesen tehetném ezt meg, hiszen mindenki külön-külön megérdemelné, de erre nincs lehetőség.

Tehát így, a hagyományos, intézményvezetői köszöntéssel kívánok valamennyi munkatársamnak erőt a további kitartáshoz és azt, hogy ki-ki találja meg a mostani, kórházi munkakörülményeink között is a hivatásában azt az örömöt, ami „örvények és sziklák között” is továbbvisz mindannyiunkat addig, amíg végképp „oszlik már a köd” és elmúlnak fejünk fölül a járvány megpróbáltatásai!

A megújulást várva, fogadják szeretettel Csuhaj Tünde szekszárdi tojásdíszítő kórházunk dolgozóinak küldött, az újjászületést jelképező („varázserejű”) húsvéti tojásait.

  

 

Dr. Németh Csaba
intézményvezető